Megint eltelt egy hét! Valószínűleg a következő pár hétben a bejegyzéseim csütörtökönként jelennek majd meg, mert az új szállodában ezen a napon vagyunk szabadok. Ebben a részben főleg egy nagyobb utazásról fogok mesélni nektek és természetesen bemutatom az új munkahelyemet is nagyvonalakban.
Péntek reggel mivel nem jött semmi hír arról, hogy hova menjek, így ebédre átugrottam a Porto Bello hotelbe beszélgetni egy kicsit a többiekkel, elmondani, hogy mi a szitu, meg ledumálni a bringás üzletet, mivel az már szinte biztos volt, hogy nem maradok a szigeten. Végül abban maradtunk, hogy ha megjön a fizetése a srácnak, akkor a magyar volt szobatársamnak fizet a bringáért, akiben megbízok annyira, hogy nem tűnik el Budapesten. Mivel ebédidő környékén voltam a szállodában, így kihasználtam, hogy senki sem tudja az animátorokon kívül, hogy mi a helyzet, úgyhogy elmentem kihasználni a 4 csillagos ellátást. Délután továbbra sem érkezett semmi hír arról, hogy mi lesz velem, szóval, strandoltam, meg neteztem. Este elmentem megnézni a tánc show-t a Porto Belloban, aztán egy pár emberrel lementem iszogatni a Beach bárba. Éppen az olasz vendégeknek volt búcsúztató bulija, úgyhogy salsáztam egyet az egyik magyar animátorral, meg felkértem egy német vendéget is táncolni. Dumálgattam az animátor csapatvezetővel is, aki rávilágított arra, hogy a mi cégünknek 5 éves szerződései vannak szállodákkal és ahhoz, hogy ezt megbonthassák, erős indokokat kell felhozniuk, ezért rúgnak ki embereket minden kis apróságért. Végül fél 2 körül átmentem Kardaménába, ahol összefutottam egy általános sulis osztálytársnőmmel, aki pár napja érkezett és felszolgáló lesz a szezon alatt. Neki sem jött össze minden terv szerint, mert a barátjával akart jönni, de egy baleset miatt végül egyedül érkezett. Kicsit körbevezettem a falucskába, bemutattam a felszolgálónak a helyen, ahol én már kedvezményesen ihattam, elmeséltem neki, hogy hova tud menni ingyen bulizni, szóval egyfajta tourguideként sétálgattam vele.
Másnap délben elmentem enni egy gyrost. Itt összefutottam egy másik szálloda animátor csapatvezetőjével, aki elmesélte, hogy a görögöknek egyre kevesebb a pénzük és valószínűleg ezért is szívják az alkalmazottak vérét. Amúgy, mint kiderült a Lagasban nem csak a nemzetközi gárdát szívatták, hanem a görög dolgozókat is alul fizették több éves hűséges munka után, arról ne is beszéljünk, hogy volt olyan is, hogy beszóltak a vendégnek, hogy a gyerek ne fröcskölje ki a medencéből a vizet. Délután végül beszéltem telefonon a supervisorral, aki megerősített, hogy nem maradok a szigeten. Mivel a kapcsolat nem volt az igazi, így Rodoszt értettem, de később kiderült, hogy Corfura kell utaznom.( Egy kis földrajz azoknak, akik nem ismerik kívülről Görögországot. Kos a keleti oldal egyik déli fekvésű szigete, míg Corfu a nyugati oldal északi részén helyezkedik el.) Tehát kiderült, hogy vasárnap át kell utaznom az egész országot. Igaziból nem voltam csalódott, mert Corfu gyönyörű sziget és valószínűleg sokkal felkapottabb úti cél a turisták számára. Este még elugrottam a vacsorázni a Porto Belloba, ittam egyet a bárba a pultosokkal, megnéztem a show-t aztán visszamentem Kardaménába. Az olaszok megígérték, hogy bejönnek bulizni és a Lagasos csapattal is ezt beszéltem meg, de végül nem jött össze egyik sem. Kicsit el voltam keseredve, szóval elindultam egy sétára, hátha találok valami ismerős csapatot az egyik bárban. Végül ez nem jött össze, úgyhogy kiültem a tengerpartra, megpróbáltam telefonon elérni az olaszokat, ami szintén nem sikerült. Idő közben betalált valami görög bácsi, aki elpanaszolta, hogy mennyire utálja az angol turistákat, mert folyton csinálják a zajt a faluban, szétrombolnak mindent és nem lehet tőlük aludni. Meglepett, hogy beszél angolul, de végül kiderült, hogy angol tanár volt és a családja kint él Amerikában, csak ő valami miatt ragaszkodik az apartmanjához Görögországban. Végül fél 2 körül elindultam vissza a szállásra. Mielőtt beléptem volna az ajtón megcsörrent a telefonom. Az általános iskolás osztálytársnőm invitált egy kis iszogatásra az apartmanjukba a kollégáival. Valóban kint laknak a francba, de mivel nem tisztáztuk pontosan, hogy melyik épületben, ezért gondoltam felhívom még egyszer a környéken. Az előzmények után nem is meglepő, hogy ez sem jött össze teljesen. A telefonunk valami furcsa dolgot produkált és képtelenek voltunk elérni egymást hívással vagy sms-ben. Ez kb. egy órás túra volt, ami alatt felfedezhettem egy horror sztoriba illő helyet. Felsétáltam egy dombra, ahol egy út volt, minden 5. lámpa világított, kecskék hevertek a sáros udvarban, elhagyatott traktor telep mellett egy kihalt szálloda szerűség állt. Szerencsére a görög láncfűrészessel nem találkoztam, csak a denevérek emelték a hangulatot. Ez után visszamentem a szállásomra, lezuhanyoztam és készültem a lefekvéshez, amikor megjavult a kontakt és elértük egymást telefonon. Végül visszabringáztam a horror szállóhoz. Mint kiderült itt laknak a dolgozók. Ez egy régi szálloda amúgy, ami nem meglepő módon nem ért el annyi sikert, hogy tovább nyitva maradjon. Végül a hajnalt egy 17 éves görög sráccal, meg egy angolul keveset beszélő görög lánnyal és persze az ismerősömmel töltöttem. Kiderült, hogy itt a fiataloknak be kell állniuk katonáknak, mert félnek a Törököktől, viszont a nemzetközi segítségben nem igazán bíznak, érthető okokból. Mikor visszaértem a szállásra, még megnéztem a napfelkeltét utoljára a tengerparti apartmanból.
Másnap kb. 3 óra alvás után kitoltam a bőröndömet a buszállomásra és elindultam Kos városba, a Kipriotis Village hotel-be, ahol találkozóm volt a supervisorral. A busz kb. 4 helyen állt meg út közben. Akik Kos városba mentek azoknak később kellett fizetniük az útért. A busz sofőr út közben megállt, beugrott egy apartmanba, egy másik helyen felvette a kávézó jegyellenőrt. Ezen kívül az is meglepetés volt számomra, hogy kétszer is megállt a főúton, neki állt tolatni és hirtelen útirányt váltott. Lényeg, hogy bekerültem a városba. Persze a hotelhez nem innen ment a busz, de találkoztam egy házaló apartmanossal, aki segített útbaigazítást adni, miután rájött, hogy nem húzhat le semmi féle ajánlattal. Első nekifutásra csak az információs pavilont találtam meg, aki azt mondta, hogy menjek 100 m-t, majd kérdezzek rá megint valakitől. Végül megtaláltam az állomást, 2 percem volt a busz indulásáig, így ilyen gyors csatlakozással kb. 2 óra alatt odaértem a szállodába. Ebédidőre a supervisor is előkerült és belefutottam a volt csippendéles kollégámba is. Kiderült, hogy ez a sziget legfaszább hotelje, rengeteg animátor van, különböző cégektől (német, holland), jó arc a management és a vendégek is fiatalosak, ráadásul 3 km-re van a város a sziget legnagyobb party utcájával. Természetesen a hotelben csak románok dolgoztak a cégtől. Elég fáradt voltam és nem is volt túl izgi az Afrika show próbát nézni, úgyhogy megbeszéltem a supervisorral, hogy dobjon be a városba egy kis sightseeingre. Végül megmutatta, hogy hol van a hajóállomás, segített lerakni a cuccomat és elmondta, hogy melyik hotelbe kell mennem és milyen közlekedéssel. Mint kiderült Kos-ról Corfura nem megy közvetlenül a komp, ezért az első úticélom Athén volt. Onnan busszal tudok elmenni Corfura, ami elég furcsa, mivel Corfu is egy sziget. Az agyon iskolázott román supervisoromnak ez új hír volt, de aztán kiderítette, hogy a busz egy idő után kompra száll szóval így jutok el a szállodába. Volt kb. 5 órám a hajó indulásáig, úgyhogy körbejártam a várost. Próbáltam szerezni valami ingyenes leírást, de nem lettem okosabb tőle. A templomok zárva voltak, a török mecsetből kávézót csináltak, szóval a 2000 éves romokat tudtam egyedül megnézni. Időközben kiderítettem az utazási irodák és anyukám segítségével, hogy Athénban jobb esetben 2 órám lesz arra, hogy megtaláljam a buszt, különben ott ragadok 12 órára. A hajóra várva kicsit elkezdtem félteni a cuccaimat, mivel volt egy 6 tagú rosszarcú cigánycsalád, meg mindenféle görög utazó. Végül a fontos dolgokat betettem a kistáskába a bőröndöt leadtam a csomagtárba és találtam magamnak egy üres asztalt a komp kávézójába. Egész úton nem ült mellém senki, úgyhogy a 12 órából kb. 9 órát sikerült aludnom. A napfelkeltére pont felébredtem, mivel az ablak mellett aludtam az asztalon a 8. emeleti kávézóban. Kimentek a fedélzetre, ahol találtam egy görög lányt, akivel megnéztem a napfelkeltét. Jogot tanul Franciaországban, a nyári szünetben pedig utazgat Görögországban a barátaival.( Egész jól hangzik, ezt lehet én is kipróbálnám.) 8 után egy picivel megérkeztem Athénba. Az információs stand még nem volt nyitva, volt egy buszjárat, amire folyamatosan szálltak fel a görögök és sorban álltak a taxik is az utasokért. Anyukámtól kiderítettem, hogy metróra kellene szállnom, de a közelben nem láttam ilyet, így végül felhívtam a cég központot, akiknek az irodájuk Athénban van és még arra se képesek, hogy egy kocsival kiguruljanak értem. Az asszisztens azt mondta nekem, hogy a busz elvisz a fő buszpályaudvarra, ahol fel tudok szállni a Corfura menő járatra. Ezt már kapásból nem hittem el az előző tapasztalatokból kiindulva, de mivel továbbra sem tudok görögül, így megpróbáltam érdeklődni a buszra várakozóktól. Egy idős párnál próbálkoztam, akik nem beszéltek angolul, majd egy katonánál, aki szintén csak görögül volt képes megszólalni, végül egy fiatal csapat felvilágosított, hogy igaziból csak a vasútállomásig jutok a busszal, ahonnan vonatra kell szállnom a busz pályaudvarhoz. Elmeséltem nekik a szitut, meg közben felhívtam megint az irodát, hogy valamit találjanak ki. Az irodából elárulták, hogy a vasútállomástól van egy busz, amivel el tudok jutni a célállomásra, de persze azt nem mondták el, hogy melyik. Szerencsére a görög fiatalok nagyon segítőkészek voltak, eljöttek velem a vasútra, megkérdezték nekem a buszt és megmutatták, hogy hol vehetek jegyet, meg hogy hol szállhatok föl a buszra és még meg is tanították nekem görögül a megálló nevét. Így megtaláltam a buszt. Persze megálló nevek sehol sem voltak kijelezve a járaton és a bemondással is sztrájkoltak. Végül megkérdeztem egy urat, hogy szerinte hol kell jeleznem. Végül mikor leszállt elmondta, hogy a második lámpás kereszteződés után szálljak le. (Érdekes, hogy itt nem buszmegállóba, hanem lámpában mérik az úticélt.) Ez után megérkeztem a buszpályaudvarra, ahol bementem az első kasszának tűnő helyre, ahol megkérdeztem, hogy kérhetek-e jegyet. Mondták, hogy igen, de nem Corfura, szóval tovább küldtek 5 bódéval. Ide ki volt írva, hogy Corfu, viszont itt meg jegyet nem értékesítettek, csak információt adtak. Ezek után átmásztam az egész pályaudvaron mire megtaláltam a pénztárat. A pultban ott mosolygott a kártyaleolvasó, viszont csak készpénzt fogadtak el, így kemény 13 euróm maradt Athéntól Corfuig. Végül a busz indulása előtt 10 perccel értem oda, úgyhogy még egy cigi is belefért, meg vizet is tudtam magamnak venni. Az irodában azt mondták, hogy 4-re ér be a busz, ehhez képest 5-kor kellett átszállni a kompra, ami szintén fizetős volt, így 2 euróval érkeztem Corfura. Az úton megismerkedtem két gimis görög lánnyal, akik épp vakációra mentek az unokatesókhoz. A kommunikáció elég nehezen indult be a nyelvtudás hiányában, de a 9 órás út végére már egész jól megértettük egymást. Annak pl. 4-szer futottam neki különböző időpontokban, hogy megkérdezzem, el tudnak-e vinni a szállodáig kocsival, de sajnos más irányba mentek. Ez azért volt fontos, mert kiderült, hogy az utolsó busz 4-kor megy a faluba a városból, a taxi pedig 35 euró volt az angolul beszélő, bőrönddel a Grand Hotelbe igyekező szőke gyereknek. A buszpályaudvaron azért megkérdeztem, hogy igaz-e a hír, hogy nem megy busz. Az egyik forma azt mondta, hogy 8-kor megy, a másik pedig azt, hogy 4-kor elment. Mivel már rohadt éhes voltam, így nem akartam kockáztatni ezzel a 8 órával, így beültem egy taxiba. A sofőr persze nem beszélt angolul, úgyhogy a kollegájával kellett letárgyalnom, hogy nincs egy rohadt vasam se, úgyhogy álljon meg egy bankautómatánál. Mikor itt megálltunk beugrott, hogy a görögök kb. sehol nem adnak számlát, én pedig bízom benne, hogy a cégből ki tudom szedni az útiköltséget, szóval megkérdeztem, hogy tud-e majd számlát adni. Szerencsére a sarkon állt egy pár cimborája, aki megértette a mágikus „Bill” szót, szóval ez is összejött.( Azért mikor megérkeztünk még bepróbálkozott a taxis, hogy biztosan kérek-e róla számlát.) Amúgy az úton enyhe halálfélelmem volt, még úgyis, hogy egy olyan sofőröm volt, aki gondolom, több mint 20 éve itt mászkál. A szerpentines 1,5 sávos utakon konkrétan nem lehetett tudni sosem, hogy mi jön szembe, de itt még a görög is óvatosan közlekedett legalább. Ezzel összesen az utam 34 órát tett ki és 147 euroba került. A két hosszabb út 50 euró környékére jött ki egyenként, a taxi 35 euró volt, plusz a buszjegyek.
Végül megérkeztem a Grand Hotel Louisba Glyfadán, ami elnyerte a legnépszerűbb hotel oklevelet az előző 2 évben. Ettől függetlenül a lobbytól nem estem hasra, a recepciós aranyos volt, névkitűző volt mindenkin és hangulatos belső kertre lehetett rálátni az ablakból. Az étteremben nem volt hatalmas a választék, de így elsőnek tökéletes volt, de a 3. napon már nem igazán tudom összehozni a változatos étrendet. Amúgy maga a szálloda egy csöndes környezetben van, leginkább mindentől elzárva hegyekkel. Vendégek körében főleg családosok vannak és nagyobb százalékban nyugdíjasok. A beach bár fél 1-kor zár, ahol általában olyan 10 vendég várja az italát fél 12 után. A személyzetet tekintve, az animátor csapatban 4 magyar dolgozik, ami édes kevés ahhoz, hogy bármit is meglehessen csinálni normálisan. Amúgy életkorban közelebb vannak a 30-hoz, így én a 22 évemmel kicsit kilógok a sorból. Egyetlen pozitívum, hogy van egy csapat magyar fiatal Egerből, akik itt melóznak az F&B szektorban, na meg van egy hasonló csapat Romániából is.
Elég hosszúra sikerült húznom ezt a bejegyzést és még az első munkanapjaimat nem is tettem bele, így ezzel meg kell várnotok a jövőhetet. Egyelőre nem szeretnék komolyabb véleményt leírni a helyről. Ha túlélem az első hetet, akkor a kövi bejegyzésben majd mesélek a munkáról, meg a mindennapokról is. Ha valamit kihagytam a sztorijaimból, kérdésetek lenne, akkor kommentelhettek vagy, aki ismer, írhat Facebookon is. Jó hétvégét mindenkinek!
